utolsó frissítés: 2015. november 16.

Ethnosz és démosz, Korunk, Kolozsvár, 2006/4, 9-17. o.

Demeter M. Attila

Ethnosz és démosz

Van egy érv, ami folyton előbukkan, valahányszor az RMDSZ kormányzati szerepvállalását, kompromisszumos, a mindenkori kormányzattal szemben alázatos, betársulós politikáját kell igazolni, éspedig hogy az RMDSZ-nek tulajdonképpen mindig hatalmon kellene lennie; nem érdeke úgymond, hogy ellenzékben legyen, mert a romániai magyarság ügyét jobban tudja szolgálni hatalmi, mint ellenzéki pozícióból. Ami nyilván azt sugallja, hogy az RMDSZ olyan párt vagy politikai formáció, amelynek nem kell betagolódnia a képviseleti állam politikai játszmájába, és nem kell alávetnie magát a játék szabályainak. Azt hiszem, több igazság van ebben az érvben, mint hinnénk – bár talán nem abban az értelemben, amint azt hangoztatói gondolni szokták.

Itt jegyezném meg viszont azt is, hogy ama másik, lassan közhelyessé koptatott vélekedés, miszerint a politika a megegyezés mûvészete (és ami a jelek szerint mindig jól jön magyarázkodásként, valahányszor az RMDSZ valamilyen konkrét sérelem okán szövetséget akar bontani koalíciós partnereivel, majd ezt mégsem teszi meg), már távolabb van az igazságtól. A demokratikus politikáról ugyan már a görögök is azt gondolták, hogy az a beszéd és a megegyezés mûvészete, de ők, demokráciájuk közvetlen lévén, ezt még egészen konkrétan gondolták: a politika az, amikor a polgárok összegyûlnek a népgyûlésen, véleményt nyilvánítanak, és megegyezésre jutnak a politikai teendőket illetően. Ha ez valamilyen oknál fogva nem sikerül, a városállam vezetése megbénul, s a politikai dolgok szabad megvitatása helyett a kényszer és az erőszak hatalmasodik el rajta. A politika ebben a görög értelmezésben tehát a szabadság terepe a kényszerrel szemben, és ott, ahol a megegyezés lehetetlenné válik, a politika is véget ér. Azt, hogy az ilyesfajta kompromisszumos politika hogyan mûködhetett például a többszázezres lakosú Athénban, ahol minimum húsz-harmincezer ember rendelkezett polgárjoggal, és minimum öt-hatezer vett részt rendszeres jelleggel az ügyek megvitatásában, kiválóan mutatja be Moses I. Finley az ókori politikáról szóló beszámolójában, talán a nép, a démosz politikai érettségének irányában tanúsított némi részrehajlással.1

Az újkori képviseleti demokrácia politikai gyakorlata azonban sosem volt ebben az értelemben demokratikus. A képviseleti elv mûködtetése természetszerûen maga után vonja a pártosodást, ezt pedig az antik demokrácia nem ismerte. Az is igaz viszont, hogy pártok és pártrendszerek között – történelmi és más szempontból is – jelentős különbség lehet. Uninominális szavazati rendszerben, ott, ahol a polgároknak csak csekély hányada rendelkezett szavazati joggal, mint például a 19. századi Nagy-Britanniában, a pártok a parlamenten belül formálódtak, s nem rendelkeztek a mai értelemben vett ideológiával vagy infrastruktúrával (szervezett intézményi bázissal, nyilvántartott tagsággal stb.). Egyetemes szavazati jog mellett, listás szavazásnál a pártok a parlamenten kívül jönnek létre, s a választók előre gyártott ideológiákra és pártprogramokra szavaznak. A fő politikai szereplők többé nem az egyének, hanem az osztályérdekeket vagy társadalmi érdekeket képviselő és proklamáló pártok. A döntések nem a többségi véleményalkotás, hanem a pártok közötti kompromisszumok révén születnek.

Ilyen értelemben tehát a demokratikus politika valóban ma is kompromisszumos politika, csakhogy ez abban különbözik az antikvitás politikai gyakorlatától, hogy itt a polgárok véleménye egyáltalán nem számít. A polgár legfennebb annyit remélhet, hogy valahol valakik „képviselik”, de nyilvánvaló, hogy csupán a választók érdekét vagy jólétét lehet delegálni vagy képviselni, véleményeik nem képviselhetők. Ebben a rendszerben nem lehet megállapítani, mi az emberek véleménye, azon egyszerû oknál fogva, hogy nem létezik. „A vélemények nyílt eszmecsere és vita során alakulnak ki, s ahol nincs alkalom vélemények kialakítására, ott létezhetnek hangulatok – tömeghangulatok és egyéni hangulatok, melyek nem kevésbé ingatagok és megbízhatatlanok, mint az előbbiek –, de nem létezhet vélemény. Ezért a legtöbb, amire a képviselő vállalkozhat, hogy azt teszi, amit a választói tennének, ha lehetőségük lenne a cselekvésre.”2

Mindez persze nem vonatkozik az érdekkel és a jóléttel kapcsolatos kérdésekre, ezeket ugyanis teljesen objektíven meg lehet állapítani, s esetükben a politikai cselekvés szükségessége az érdekcsoportok közötti konfliktusokból adódik. Továbbá amikor érdekeikről van szó, a választók valóban képesek a nyomásgyakorló csoportokon, lobbykon és más eszközökön keresztül képviselőik cselekedeteit befolyásolni, vagyis rá tudják kényszeríteni képviselőiket arra, hogy más választók érdekeinek és vágyainak rovására megvalósítsák kívánságaikat. Ennek viszont az a feltétele, hogy mindig legyen legalább egy alternatíva, ahová a választók érdekeik vélt vagy valós sérelme esetén átpártolhatnak. Így a választók hatalma vagy ami ebből még megmaradt, inkább arra a „nemtörődöm erőszakra” hasonlít, amellyel a zsaroló kényszeríti engedelmességre az áldozatát. A politikai pluralizmus megléte, a négyévenkénti választási ciklus azonban végső soron nem teszi demokratikusabbá a politikát. Sem általában a nép, amely többnyire gyanúval tekint a politikusokra, sem pedig konkrétan a politológusok nem hagynak sok kétséget afelől, hogy a pártokat – jelölési monopóliumuk miatt – nem lehet népi szerveknek tekinteni, épp ellenkezőleg, a nép hatalmát korlátozó és ellenőrző hatékony eszközök. „Igaz az, hogy a képviseleti kormány valójában oligarchikus kormány lett, bár nem abban a klasszikus értelemben, hogy a kisebbség uralma volna a kisebbség érdekében. Az, amit ma demokráciának nevezünk, olyan kormányforma, amelyben a kisebbség uralkodik, állítólag legalábbis, a többség érdekében.”3 Ha ebbe a többség belenyugszik, ez csak azért van, mert még ha áttételesen is, de sajátjának érzi ezt a politikát.

A diagnózis, amit Hannah Arendt állít fel a demokratikus politikáról, kétségkívül aggasztó, de pontos: a mai demokratikus politikában a polgárok véleménye nem, csupán érdekeik számítanak, már ha rá tudják egyáltalán kényszeríteni képviselőiket arra, hogy magánérdekeik ellenére is a választóik érdekeit képviseljék. Amennyiben viszont ez sikerül, a demokratikus állam politikai konfliktusai olyan politikai feszültségek lesznek, amelyek az eltérő társadalmi, szociális vagy gazdasági érdekekből fakadnak, s amelyek kompromisszumok révén orvosolhatók, a vonatkozó érdekek részleges feladásával és egyeztetésével. Az egyetlen nehézséget így csupán az jelenti, hogy miként tudjuk körülírni azt a finom különbséget, ami az elvtelenséget az ésszerû kompromisszumtól, a korrupciót az elvhû politikától elválasztja.

Visszatérve azonban az eredeti kérdéshez: milyen típusú érdek az, amit az RMDSZ képvisel, és amiről hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy nem szükségképpen része a képviseleti állam fentebb leírt politikai játszmájának? Mondhatjuk persze, hogy az RMDSZ mögött egy sajátos, jól azonosítható társadalmi vagy etnikai csoport, a romániai magyarság áll (bár az ilyesfajta, esszencialista szóhasználat félrevezető lehet: az RMDSZ mögött, akárcsak a többi párt mögött, saját választói állnak, akik történetesen döntő többségükben magyarok), de feltéve, hogy a legtöbb pártnak hasonló, szociológiailag azonosítható társadalmi bázisa van (s ez legalábbis a nyugat-európai demokráciák esetében történelmi szempontból többé-kevésbé igaz), akkor miért nem mondjuk el ugyanezt a többi pártról is? (Romániában ma persze nagy az ideológiai felfordulás, de ennek okaira itt nem térnék ki.) Miért van az, hogy a nemzeti identitás és érdek felülírja az összes egyéb partikuláris identitást és érdeket a politikai jelentőség szempontjából – legyenek azok társadalmi vagy osztályérdekek, a nemi hovatartozásból vagy a szexuális preferenciákból fakadó identitások stb.? Miért vagyunk hajlamosak azt mondani, hogy a romániai magyarság érdekképviseletének megkülönböztető bánásmódot kell élveznie a képviseleti politikában, de nem vagyunk hajlamosak ezt gondolni a feministákról, melegekről, zöldekről, szocialistákról stb. (A kérdés megfordítva úgy hangzana, hogy miként lehet a nemzeti identitás olyannyira erős, hogy képes kihordani a létező politikai nézetkülönbségeket – hiszen bal- vagy jobboldalon, de mindannyian a nemzetben gondoljuk el magunkat.)

Balogh Artúr, a kisebbségi kérdés egykori neves erdélyi korifeusa azt mondotta, igaz, nem általában az etnopolitika, hanem konkrétan az önkormányzatiság vonatkozásában, hogy „minden önkormányzat azon az eszmén alapszik, hogy egy állami közösségen belül vannak már létükből eredő külön érdekeik által egybetartott kisebb közösségek”, s hogy „a közösségnek már léténél és ezzel összekötött érdekeinél fogva saját ügyeinek intézésére természetes joga van, amelyet az állam pozitív jogilag elismerni tartozik”. „Ez a kulturális önkormányzatra is áll”4 – tette hozzá. Előtte viszont hosszan fejtegette, mintegy magyarázat gyanánt, hogy „a francia forradalomra visszavezethető népszuverenitási elv”, melynek értelmében a többség akarata az összesség akaratának számít, nem lehet igaz az etnikai viszonyok esetében, s kizárólag etnikailag homogén államokban érvényes. A többség nem dönthet a kisebbség „kulturális” ügyeiben, noha egyéb területeken (biztonság, jogrend stb.) a többségi akarat „nemzetiségi” szempontból lehet indifferens, s következésképpen kötelezően érvényes a kisebbség tagjaira is. Kulturális kérdésekben azonban „az érdekek nem mennyiségileg, hanem minőségileg különböznek”. Ezért „itt a többségi elv nem érvényesülhet, hanem a jogok teljesen egyenlők, minden nemzetiség csak maga határozhat saját kultúrájának kérdései felett”.5 A jogegyenlőség ugyanis „nem azt jelenti, hogy a kisebbségben levő nemzetiségeknek is joguk van a többségben levő nemzetiség kultúrájára, hanem csakis azt jelentheti, hogy joguk van saját kultúrájukra”.6

Úgy gondolom viszont, hogy azt mondani: a „létéből fakadó érdek” jogosítja fel a romániai magyarságot az önkormányzatiságra, ebben a kontextusban meglehetősen semmitmondó, s inkább csak arra jó, hogy az önkormányzati jognak egyfajta természetjogi, a közösség meglétére hivatkozó filozófiai megalapozást adjon. Mint ahogyan azt sem magyarázza meg a fenti érvelés, hogy miért kellene egy adott etnikai közösség esetében az autonómia egyik vagy másik formáját, esetleg a kulturális identitás nyilvános politikai megerősítésének más (például arányos etnikai képviselet, kollektív jogok) változatát előnyben részesíteni. A következőkben ezekre a kérdésekre keresem a választ, részint néhány kortárs szerző, részint viszont néhány évszázados igazság segítségével.

Az nyilvánvaló, hogy a nemzetinek és a politikainak szoros kapcsolata van egymással. A nemzeti identitás, még ha kisebbségi is, természetszerûen politikai megerősítésre, nyilvánosságra, elismerésre tart számot. A nemzeti identitás politikai elismerésének elvileg többféle módozata lehetséges, s ezek között Will Kymlicka, a kérdés egyik legismertebb mai szakértője, a Multikulturális állampolgárság címû munkájában a speciális képviseleti, a polietnikus (polyethnic) és az önkormányzati jogokat nevezi meg.7 A speciális képviseleti jog durván a kisebbségek arányos képviseletét jelenti a törvényhozásban, a polietnikus jogok viszont a kulturális differenciák figyelembevételét a törvényalkotásban és egyebütt, vagyis pozitív jogi és gazdasági diszkriminációt. Az önkormányzati jog politikai vagy területi autonómiát jelent.

Bruno de Witte viszont, aki egy, az Európai Unió kisebbségvédelmi ajánlásait szemléző – amúgy meglehetősen lehangoló – tanulmányában beszél a kérdésről, azt mondja, hogy egy adott etnikai kisebbség „jogainak” védelmére elvben csupán két alternatíva kínálkozik: vagy a kisebbséghez tartozók jogainak a védelme, vagy pedig a hatalom szerkezeti átalakítása oly módon, hogy egy adott közösség tagjai kollektív módon részt vegyenek az államhatalomban. Az első, mondja, pusztán jogvédelem, amelynek célja „az állam hatalmának korlátozása”. A másik esetben a cél „az államhatalomban való részesülés, vagy az etnikai kisebbségi érdekeket képviselő intézmények autonóm jogalkotó hatalmának elismerésével (autonómia), vagy pedig az etnikai kisebbségeknek a központi állami döntéshozatalban való részvétele lehetővé tételével (társulás)”.8 Az alternatíva tehát láthatóan a következő: autonómia vagy etnikai képviselet versus a kisebbségekhez tartozók jogainak védelme.

Véleményem szerint de Witte álláspontja nem cáfolja a Kymlickáét, inkább csak szisztematizálja azt. Mint ilyet minden további nélkül elfogadhatónak tartom, annyi megszorítással, hogy a „kisebbséghez tartozók jogai” nem feltétlenül azonosak az állampolgárok mindenikét megillető egyéni, állampolgári jogokkal. A klasszikus állampolgári jogoknak valóban „az állam hatalmának korlátozása” volt az elsődleges célja, azok a pótlólagos állampolgári jogok viszont, amelyekkel különböző államokban az etnikai kisebbségek tagjai ma rendelkeznek, zömmel szociálisnak vagy morálisnak nevezhető jogok, a szónak abban az értelmében, hogy többnyire nem gyakorolhatók hathatós állami segédlet nélkül, s nem annyira a hatalom korlátozását, mint az állampolgári egyenlőség helyreállítását szolgálják. Ezért rendszerint speciális jogosítványok következnek belőlük, amelyek az adott – kulturális, gazdasági és politikai szempontból hátrányos helyzetû – kisebbség tagjait különféle kedvezményekre jogosítják fel, vagyis pozitív, diszkriminatív jogalkotást feltételeznek.

De Witte húzódozása az ilyesféle jogok gondolatától egyébként abból a meggyőződéséből fakad, hogy az egyéni, állampolgári jogok maradéktalan garantálása – ezek megfelelő bírói értelmezése mellett – gyakran önmagában is elegendő a kisebbségi érdekek védelméhez. Például a szólásszabadság alkotmányos védelmének kötelessége értelmezhető úgy is, írja, hogy ebbe beleférjen az anyanyelv használatához való jog gyakorlásának biztosítása, mint ahogyan például „a kanadai legfelsőbb bíróság egy híres esetben úgy nyilatkozott, hogy a szólásszabadság egy általános alapjog, magában foglalja a magántevékenységekben használt nyelv szabad megválasztásának jogát, és ezáltal korlátozta a québeci tartományi kormány jogát, hogy kikényszerítse a francia nyelv kizárólagos használatát a kültéri reklámfelületeken, és így megvédte a tartomány angol nyelvû kisebbségének nyelvi jogait”.9 Legyen szabad megjegyeznem, nekem viszont egyáltalán nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a kanadai legfelsőbb bíróság miért tartotta szívügyének az angol nyelv védelmét Québecben, olyannyira, hogy a szólásszabadság klasszikus jogát is átértelmezte nyelvi joggá.

Ettől függetlenül a kollektív jogok eszméjétől való liberális félelem teljesen érthető, főként, ha arra az irdatlan problémacsomagra gondolunk, amit ezek a jogok – mind igazolásuk, mind a jogalanyiság tekintetében – felvetnek. Ha visszagondolunk, a kisebbségeket megillető – nyelvi – jogokat még maga Balogh Artúr is pusztán az egyéni jogok szükséges kiegészítéseinek tekintette: „A kisebbségi jogok mint egyéni jogok az egyéni (polgári) szabadságot kitevő alapjogoknak kiegészítései, amely alapjogoknak elismerése az »ember és polgár jogainak« 1789-i francia deklarációja óta foglalt helyet rendszeresen az alkotmányokban. Nem mások ezek tehát, mint az egyéni szabadsághoz tartozó bizonyos jogoknak éppen a jogosított nemzetiségre tekintettel való elismerései. Minthogy pedig a nemzetiség kiváltképpen a nyelvben jut kifejezésre, az ún. kisebbségi jogok legtöbbször tulajdonképpen nem egyebek, mint bizonyos alapjogokban (vallásszabadság, tanszabadság, véleménynyilvánítási szabadság, sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési szabadság) a nemzetiségi nyelv érvényre jutásának biztosításai. Világos, hogy pl. a tanszabadság a kisebbséghez tartozó polgárokra csak akkor áll fenn, ha a saját nyelvén való tanítás és tanulás ily nyelvû iskolák létesítésének és fenntartásának jogát foglalja magában. A kisebbségi jogok ilyenformán egyenesen az emberi minőség elismeréséből folyó jogok, mert a faj, nyelv, vallás elválaszthatatlan sajátsága az egyesnek. Minthogy az egyéni szabadságot biztosító alapjogok az általános emberi minőség, méltóság elismerései, a nemzetiség pedig az emberinek különös kinyomata az egyesben, ennélfogva joggal mondhatjuk, hogy a kisebbségi jogok az emberi különös kinyomatának elismerései, amennyiben ezt az elismerést az egyéni szabadság követeli.”10

Emberi jogok és kisebbségi jogok dilemmája azonban bonyolultabb annál, semhogy egy rövid tanulmány keretében ki lehetne bontani, különben is szándékom csupán annyi volt, hogy de Witte érvelésének egyik hiányosságára felhívjam a figyelmet. Ez a hiányosság semmiképp sem elvi (pontosabban: elvi cáfolatát nehéz lenne adni ennek az álláspontnak), de a konkrét jogalkotás sok esetben már túllépett ezen a merev liberális állásponton. Visszatérve azonban az általa megfogalmazott alternatívákhoz: az, hogy adott politikai kontextusban, történelmi helyzetben melyiket követjük, a jogvédelem eszméjéhez vagy a hatalom strukturális átalakításához ragaszkodunk-e, lehet vita tárgya. A döntés egy sor esetleges (történelmi, demográfiai, gazdasági, földrajzi stb.) tényező, valamint az etnopolitikai lobby hatékonyságának függvénye lesz. Mi több, elvi szinten már az is kérdés lehet, hogy egyáltalán ezeket az alternatívákat vagylagosan kell-e felfogni. Általánosságban viszont elmondható, hogy míg a jogvédő álláspont – amint az talán Balogh eszmefuttatásából is kitetszik, amit éppen ezért idéztem olyan hosszadalmasan – döntően a kulturális identitás megőrzését célozza, addig a második alternatíva nem kulturális, hanem politikai.

Ebben az összefüggésben megint csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a nemzetinek és a politikainak az összetartozása valahogyan természetszerû. A nemzeti nyelv, a beszéd és a kommunikáció a köztársasági államformában politikai, és nem csupán kulturális relevanciával bír. Ez lenne az egyike azoknak a – végső soron – egyszerû politikai igazságoknak, amelyeket már százannyi évvel ezelőtt megfogalmazott John Stuart Mill, s ez talán magyarázza azt is, hogy a nemzeti (nyelvi), kisebbségi identitás miért követel magának megkülönböztetett politikai bánásmódot. Mill a képviseleti kormányzatról szóló könyvében ugyanis, mint tudjuk, a következőket írta: „Szabad intézmények majdhogynem lehetetlenek többnemzetiségû államban. A képviseleti kormányzat mûködéséhez szükséges nyilvános véleménycsere olyan emberek között, akikből hiányzik a kölcsönös vonzalom, különösen akkor, ha más nyelveket is beszélnek, és más nyelveken olvasnak, nem létezhet. […] Következésképpen általános és szükségszerû feltétele a szabad intézményeknek, hogy a kormányzat határai s a nemzetiségek határai nagyban egybeessenek.”11 Mill (aki maga skót származású volt) itt ugyan konkrétan az írek ellen beszél, akik nyelvükben nem, csupán felekezetileg különböznek az anglikán többségtől, de egyszersmind a szabad (vagyis képviseleti) intézmények szükségszerû feltételeire is rámutat: azt mondja tudniillik, hogy nincs többnemzetiségû képviseleti állam: vagy többnemzetiségû, vagy képviseleti. A képviseleti állam sikere megköveteli a nyelvi asszimilációt, mivel fennmaradása a mindennapos politikai tanácskozás és a közösségi szolidaritás, a nemzeti érzés meglététől függ. A reprezentativitás megköveteli a politika „nacionalizálását”, mert a közembertől távol zajló politikát csak akkor érezzük magunkénak, ha „rólunk” és a mi nyelvünkön szól. Demokratikus összefüggésben a nyelvi kérdés – a tanácskozás, a kommunikáció (és nem utolsósorban a hatékony közigazgatás és bíráskodás) szükségessége miatt – politikai kérdéssé válik. A felekezeti identitásnak talán ma már nincs politikai jelentősége, a nyelvi identitásnak azonban kétségkívül van.

A kérdés, amit ebben a kontextusban talán érdemes volna föltenni, hogy miért lett az újkori demokratikus állam mondhatni történelmi szükségszerûséggel nemzetállam, s hogy – miként Bibó írta egykoron – a demokratizmus miért szült történelmileg nacionalizmust.12 A nép, a démosz uralma miért jelenti egyszersmind a nemzet, az ethnosz uralmát, mert hogy azt jelenti, az igaz – történelmileg tekintve legalábbis igaz. Ez a kérdés a nacionalizmus történelmi genézisére irányul, de kifejtése túl sok időt igényelne. Szempontunkból viszont talán fontosabb – bár ezt inkább itt csak kijelenteném, és hely híján nem bizonyítanám –, hogy a népuralom, vagyis a demokrácia és a nacionalizmus között a népszuverenitás eszméje a történelmi kapocs, ami a nemzetinek a kérdését nem egyszerûen politikai, hanem egyenesen hatalmi kérdéssé teszi. A nép uralma – és ez egy másik évszázados igazság –, még ha demokratikus uralom is, de uralom. A politika, még ha demokratikus is: uralom. Ha a nép a szuverenitás birtokosa, akkor a néphez tartozni egyszersmind azt is jelenti: áttételesen a hatalom birtokosának lenni. „A nacionalizmus történelmileg népi alapokon áll, s a népszuverenitás doktrínájával függ össze. Ez a francia forradalom történelmi örökségének része. […] Mert mihelyst a népet szuverénnek kiáltották ki, rögtön szükségessé vált annak meghatározása, hogy ki a nép, s a polgári közösséghez való tartozásnak milyen feltételei vannak.”13 A többnemzetiségû nemzetállamban ezért szükségképpen megindul a verseny a hatalom birtoklásáért, mint ahogyan történelmileg meg is indult mindenütt a fokozatosan demokratizálódó európai államokban.

Mindezek a megfontolások együttesen arra a következtetésre vezetnek, hogy ha végig akarjuk gondolni a nemzetiségi kérdésből fakadó politikai implikációkat, akkor azt csupán a szabadság (köztársaság, képviseleti politika), a nyelv (politikai kommunikáció, központi közigazgatás) és a hatalom (népi vagy nemzeti, nemzetállami szuverenitás) fogalmi összefüggéseiben tehetjük meg.

A minket leginkább érdeklő kérdés, hogy vajon a szabadság és a képviseleti politika intézményesítésének érdekében el kell-e fogadnunk szükségképpen a nemzeti asszimiláció logikáját. A politika „nacionalizálása” (értsd: képviseletivé tétele) megköveteli-e a nemzeti kisebbségek beolvasztását. Kymlicka szerint nem. A már idézett, 1995-ös munkájában elismeri ugyan Mill tézisének érvényét, de azt állítja, hogy ebből nem szükségképpen következik a kisebbségek asszimilációjának követelménye. A gondolatmenetet megismétli a Kozmopolitanizmusról és nemzetállamokról szóló, 1999-es tanulmányában is. Úgy tûnik, írja, hogy „a közös politikai tanácskozás akkor kivitelezhető, ha a résztvevők értenek egymás nyelvén, ez pedig alighanem a közös nyelv szükségességét kívánja meg”.14 „Elvileg elképzelhető széles körû fordítási lehetőségek igénybe vétele, ezek azonban gyorsan korlátozottakká, drágává és kényelmetlenné válhatnak. A nemzetállamnak a közös nemzeti nyelvre vonatkozó igényét a robusztus méretû tanácskozó demokrácia [deliberative democracy] követelményeként is értelmezhetjük. A liberális nacionalisták számára az egynyelvû nemzeti politikai fórumok képezik a modern világban a demokratikus részvétel elsődleges helyét, s ezek eredetibb módon képviseleti jellegûek, mint a nyelveket keresztül-kasul átszövő magasabb politikai fórumok. Mindez pedig azért van, mert a demokratikus politika népnyelvi politika. Az átlagpolgár számára úgy kényelmes, ha a politikai vitákban saját nyelvén történik a kérdésfelvetés. Általános szabályként elfogadható, hogy csupán az elitnek van lehetősége folyékonyan beszélni több nyelvet, ugyancsak számára adott e nyelvi képességek megőrzésének és további fejlesztésének lehetősége, s csak ő alkalmas arra, hogy többnyelvû környezetben politikai kérdésekről vitákat folytasson. Mi több, a politikai kommunikáció rendelkezik egy hangsúlyosan ritualisztikus összetevővel is, s a kommunikáció e ritualisztikus formája tipikusan nyelvi jellegû. Az idegen nyelv puszta technikai ismerete révén, anélkül, hogy e ritualisztikus elemeket is értenénk, nem érthető meg teljesen egy politikai vita. Emiatt és még más okokból is állítják a liberális nacionalisták – általános szabályként – azt, hogy minél inkább nemzeti nyelven zajlik egy vita, annál inkább bír képviseleti jelleggel.”15

Mindazonáltal, teszi hozzá rögtön, az olyan közös nemzeti identitás és nemzeti nevelési program szorgalmazása, amely rombolná a nemzeti kisebbségeit, „beképzeltnek” és legtöbbször „esélytelennek” tûnik. Az emberek valamilyen oknál fogva makacsul ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz, ami azt jelenti, hogy az asszimiláció ritkán, de többnyire egyáltalán nem sikeres – vagy legalábbis maradéktalanul sohasem sikeres. Ennek ellenére mégsem remélhetjük, hogy minden nemzeti kisebbség számára önálló állam lenne biztosítható. Kymlicka azt állítja, hogy az „egy állam – egy nemzet” alaptézise nem követeli meg a nemzeti asszimilációt, s hogy tulajdonképpen a nemzetiségi autonómia mellett legalább olyan jó érv lehet, mint ellene. „A nemzeti identitás az egyes nemzeti kisebbségek esetében fontos eszköze lehet annak, hogy önkormányzatot gyakorló politikai intézményrendszert hozzanak létre. Akárhogyan is, ezek a releváns »politikai egységek« nem lehetnek államok. Egy kifejezést kell találnunk – amely más, mint a nemzetállam –, s ez nem más, mint a többnemzetiségû állam [multination state]. Hogy a liberális nacionalizmus a jelen világ életképes és igazolható megközelítése lehessen, ahhoz arra van szükség, hogy lemondjunk a liberális nacionalizmus hagyományos – egy állam, egy nemzet – aspirációjáról, és az államot önrendelkező népek államszövetségeként fogjuk fel, melyben a belső határok úgy vannak megvonva, a hatalom pedig akképp van elosztva, hogy lehetőség nyíljék minden nemzetiség számára bizonyos fokú önrendelkezés gyakorlására.”16

Kymlicka érvelése két oknál fogva is figyelemre méltó: egyrészt, s ez a harmadik évszázados igazság, a nemzetiségi kérdés rendezésére az államhatalom szerkezeti átalakítását javallja. Vagyis azt mondja: ez a kérdés akkor rendezhető megnyugtató módon, ha az állam lemond arról, hogy nemzetállam legyen. Miként báró Eötvös mondotta egykoron: „csak az államhatalom korlátozása által felelhetni meg azon követeléseknek, melyeket a nemzetiség elve nevében tesznek az állam irányában”17. Vagyis csak akkor, ha az állam lemond az egységes törvénykezésről, nemzeti nyelvről, központi közigazgatásról, adókról, állami közoktatásról stb., s hatalmát a nemzetiségek vagy a tartományok képviseletének osztja le. S bár kétségtelen, hogy találkozunk Európában a föderalizáció és a nemzeti autonómia különböző formáival, jelenlegi történelmi tapasztalataink mellett még válaszra vár a kérdés, hogy miként biztosíthatjuk ezek után az önállósított nemzetiségek lojalitását a többnemzetiségû állam irányába. Kérdés tehát, hogy mennyi igazság van abban, amit Michael Mann mond, hogy ti. az etnopolitika nem jelent egyebet, mint „a nemzetállam feldarabolását további, autentikusabbnak gondolt nemzetállamokra”.18

A másik figyelemre méltó vonása Kymlicka érvelésének, hogy az autonómia igényét a tanácskozó demokrácia szükségességével magyarázza. Vagyis azt mondja, hogy az autonómia követelése csak akkor legitim, ha az önkormányzatiság belső szerkezetét tekintve a tanácskozó demokráciát testesíti meg, azaz ellátja mindazokat a funkciókat, amelyeket a liberális nacionalisták számára hagyományosan a nemzetállam testesített meg: a képviseleti elv érvényesítését és az egyéni autonómia intézményes fenntartását. Hasonló álláspontot fogalmaz meg David Miller is az állampolgárságról és nemzeti identitásról szóló munkájában. „A nemzeti önrendelkezés prima facie akkor tûnik értékesnek, ha az önkormányzati intézmények megtestesítik a tanácskozó demokráciát, védik a civil és politikai jogokat s nem utolsósorban az emigráció jogát”19.

Természetesen a kisebbségi nemzeti identitás politikai megerősítésének igényét nem szûkíthetjük jogszerûen az autonómiára s annak is csupán egyetlen formájára, a politikai autonómiára. A hatalomba való betársulás, a részarányos képviselet, az etnikai alapú szabad pártalapítás legalább ennyire célravezető lehet. De fontos, hogy mindannak, amit Miller vagy Kymlicka az autonómiára érvényesként állít, igaznak kell lennie az etnikai képviselet esetében is. Az autonómia, vagyis a közjogi hatalomból való részesedés az egyéni szabadság célját szolgálja, ami viszont jelen állapotaink között, úgy tûnik, csupán a nemzeti, képviseleti politikában való részesedés révén érhető el. Ez azt jelenti, hogy az autonómiának egyszerre kell képviseletinek (nemzetinek) lennie, de ugyanakkor hagynia kell az egyéni szabadságot is érvényesülni. A nemzeti identitás ugyan felülírja a többi partikuláris identitást, de nem helyettesíti. Egyszerûbben: lehet valaki jó magyar és mégis feminista. Az olyan politikai képviselet (legyen az nemzetállam, területi autonómia, etnikai párt), amely nem enged teret a szemléleti különbségeknek, a közös ügy örvén feláldozza a magánérdeket. Civilizált államok választási törvénye vagy alkotmánya ezért az etnikai képviseletet (is) ellátó pártok számára nem szab kötelező kvótát, vagy legalábbis kétféle mércével mér a többségi és az etnikai pártok esetében, abból a felismerésből kiindulva, hogy a kisebbségiek számára szemléleti különbségeik megjelenítése az össznemzeti politikai térben, sajátos demográfiai helyzetükből fakadóan, nehézkes lehet.

Ilyen szempontból viszont nagyon is figyelemre méltó, hogy – ha jól emlékszem – a jelenlegi román parlamenti pártok közül egyedül az RMDSZ képviselői nyilatkozták azt: a hatályos román választási törvény, ahogy van, úgy tökéletes.

  JEGYZETEK

  1. Lásd Moses I. Finley: Politika az ókorban. Európa, Bp., 1995.

  2. Hannah Arendt: A forradalom. Európa, Bp., 1991. 352.

  3. Uo. 353.

  4. Balogh Artúr: A székely vallási és iskolai önkormányzat. In: Jogállam és kisebbség. Kriterion, Kolozsvár–Buk., 1997. 280–281.

  5. Uo. 279.

  6. Uo. 280.

  7. Lásd Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Clarendon, Oxford, 1995.

  8. Bruno de Witte: Az etnikai kisebbségek kérdésének megközelítése az EU-ban: politika a jog ellenében. In: Magyar Kisebbség, Kolozsvár, 2003/2–3. 252.

  9. Uo. 249.

10. Balogh Artúr: Kisebbségi jogok és azok védelme Romániában. In: Jogállam és kisebbség. 235–236.

11. John Stuart Mill: Considerations on Representative Government. Bobbs-Merill, Indianapolis, 1958. 230, 233.

12. Lásd Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok. I. Magvető, Bp., 1986.

13. Michael Keating: Nations against the State. Palgrave, New York, 2001. 29.

14. Will Kymlicka–Christine Straehle: Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus. In: Kellék, Kolozsvár–Szeged, 2001/17. 34.

15. Uo.

16. Uo. 46.

17. Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. II. Magyar Helikon, Bp., 1981. 551–552

18. Michael Mann: Megállította-e a globalizáció a nemzetállam felemelkedését? In: Magyar Kisebbség, Kolozsvár, 2002/2. 155

19. David Miller: Citizenship and National Identity. Polity, Blackwell, 2002. 166.

 

Ugrás az oldal tetejére