utolsó frissítés: 2015. november 16.

Szempontok a filozófiai módszerprobléma vizsgálatához, Kellék, Kolozsvár, 2003/23, 117-119. o.

Szempontok a filozófiai módszerproblémavizsgálatához^*

Szerkesztette Veress Károly Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár–Szeged, 2002.

Úgy gondolom, hogy az itt bemutatásra kerülő kötet két szempontból is érdekes, vagy legalábbis figyelmet érdemlő. Egyrészt műfaja miatt, másrészt pedig tematikája miatt.

Ami a műfaját illeti, ez egy gyűjteményes tanulmánykötet, olyan kötet tehát, amelyben – a szövegek látható tanúsága szerint – a filozófia különböző aldiszciplínáival foglalkozó és azokban járatos szerzők igyekeznek egyugyanazon problémára reflektálni. Hogy miért gondolom azt, hogy ez a tény figyelemre méltó? Nos, azért, mert, mint köztudott, a filozófia történetének legutóbbi négyszáz esztendejét a filozófusoknak az a kétségbeesett igyekezete határozta meg, hogy a filozófiai megismerést tudományossá egyék. Persze, a filozófia már a kezdetektől fogva, vagyis már az antikvitásban tudományként gondolt magára és ekként definiálta önmagát. Eszményének a matematikai megismerést tekintette, céljának pedig az összes igazságok egyedül lehetséges rendszerének a feltárását. Ennek ellenére a filozófia mint szigorú tudományeszméje specifikusan modern eszme, s mint ilyen, a módszer karteziánus követelményével függ össze, amint arra a kötet szerzői közül Veress Károly is utal. A módszer követelménye Descartes, majd később Kant vagy Husserl számára az egyetemes tudás reményét hordozta, lévén, hogy számukra a módszer a megismerés univerzális feltételét jelentette, ha nem többet. Azért mondom, hogy „ha nem többet”, mert legalábbis Descartes meg volt győződve arról, hogy módszere nem csupán elvont szabályok formális rendszere, hanem egyszersmind tartalmi, de formalizálható és egymással relációba állítható igazságok összefüggésrendszere is. Hiszen módszerének lényege éppen abban áll, hogy a segítségével felfedezett igazságok szabályokká legyenek alakíthatóak, amelyek további igazságok felfedezésére alkalmasak. Őmaga mondja, hogy „minden igazságot szabályként használva fel más igazságok felfedezésére nemcsak számos problémát oldottam meg, amelyeket azelőtt igen nehezeknek tartottam, hanem a vége felé úgy tetszett, hogy még azokra vonatkozóan is, amelyeket nem oldottam meg, meg tudom határozni, mi módon és milyen pontig oldhatók meg”. Csakúgy, mint a geometriában, gondolhatnánk.

Paradox módon azonban, és éppen ez a mi problémánk, az egyetlen kézzelfogható eredménye a tudományosságra való törekvésnek, vagyis – értelemszerűen – az egyetemes tudás követelményének az lett, hogy, hasonló módon az egyéb tudományokhoz, a filozófia is erőteljesen diszciplinarizálódott – s a filozófia aldiszciplínái között ma éppolyan kevéssé lehetséges átjárás, mint az egyéb szaktudományok aldiszciplínái között. Bizonyára sokan ismerik Robert Musilnak (aki egyszerre volt kiváló matematikus, filozófus és regényíró) azt a híres tézisét – vagy ha úgy tetszik: helyzetjelentését –, mely szerint a matematika, noha eredetileg a gondolkodás „végletes ökonómiája” volt, mára (vagyis a 20. század elejére, amikor ezeket a sorokat írja) a „takarékosság bonyodalmas [és legkevésbé sem gazdaságos] szenvedélyévé vált”; a matematika építménye pedig bonyolult labirintussá – tehetnők hozzá –, amelyben a matematika egyes részterületeinek művelői csak ritka szerencsés pillanatokban találnak egymásra. Musil személyes élettörténete is inkább azt példázza, hogy könnyebb különböző tudományok között összefüggést és átjárást teremteni, mint egyugyanazon tudományon belül. A helyzet, úgy gondolom, nem különb a filozófiában sem, annyi eltéréssel, hogy ezek a familiáris állapotok a filozófiában valamivel később, a 20. század közepén álltak be, amikor a filozófia végérvényesen bevonult az egyetemre, s az egyetemi professzorok kizárólagos kiváltságává lett.

Mindenesetre, ilyen körülmények között, úgy vélem, bátor vállalkozás ilyen vagy ehhez hasonló gyűjteményes tanulmánykötetet szerkeszteni, és el kell mondanom, hogy nem is különösebben megszokott vagy gyakori. Én legalábbis kevés ilyen kötettel találkoztam ez idáig, ha nem számítom az ún. konferencia-köteteket, amelyek viszont evidens módon egy más műfajt képviselnek, vagy kellene, hogy képviseljenek. Egy ilyen kötet ugyanis már létében is feltételezi annak elvi elismerését, hogy vannak olyan filozófiai problémák, amelyek diszciplináris megkötöttségeken túl, azaz módszertani behatárolástól függetlenül vizsgálhatók, vagy esetleg, hogy a filozófiai problémák némelyike legalábbis interdiszciplináris természetű, ami azt jelenti, hogy több diszciplína módszere és argumentációs készlete alkalmas lehet a vizsgálatára. Netán, hogy van egy egyetemesen érvényes filozófiai módszer, és hogy a filozófia ilyen szempontból egységes diszciplína.

Ezeket a kényelmetlen kérdéseket legegyszerűbb úgy megkerülni, ha a vizsgálódás tárgyául nem egy filozófiai problémát, hanem egy filozófiai metaproblémát választunk, ahogyan azt látszatra legalábbis – a kötet szerzői és szerkesztői is tették, véletlenül-e vagy sem, éppen a módszer problémáját nevezve ki közöskutatási témának. El kell ismernünk ugyanis, hogy a filozófia diszciplináris művelésének jelenlegi konjunktúrájában a módszer problémája könnyedén átváltozhatott volna metaproblémává, a módszerről szóló tanulmányok pedig módszertani fejtegetésekké.

Ennek ellenére én mégis úgy gondolom, hogy a kötet témaválasztása igenis érdekes, és pontosan azért az, mert nem feltétlenül kezelik a benne egybegyűjtött tanulmányok a módszer problémáját metaproblémaként.

Más kérdés viszont az, hogy, lévén a módszer problémája a filozófiai modernitás problémája, mit tudunk kezdeni vele a modernitás utáni korban. Hogy ez a kérdés a szerkesztőben is felötlött, arra bizonyíték a kötetet ajánló előszó első bekezdése.

Idézem: „Sokan azok közül, akik filozófiával foglalkoznak, újabban úgy vélik, hogy a módszer kérdése elvesztette filozófiai aktualitását. A kortárs filozófiai életben a forgalomban lévő módszerek sokféleségéhez – paradox módon – a módszer problémaelhomályosulása és a módszerbe vetett bizalom megingása társul. Úgy tűnik, mintha a módszer kérdése az európai filozófiának egy jól körülhatárolható történelmi korszakához – a meghaladottnak tekintett modernitás gondolkodásmódjához és megismerési igényeihez – kapcsolódna. Így ennek a korszaknak a vége a módszer végét jelentené.”

Nos, ha igaz az, hogy a módszerbe vetett bizalom az egyetemes tudás reményébe vetett bizalom volt, akkor el kell ismernünk, hogy ezt a reményt ma semmi sem erősíti meg. Másfelől azt is tudjuk, hogy a módszer követelménye vezetett el végsősoron a diszciplinarizálódáshoz, vagyis a módszerek sokaságához. Ha a módszer követelményét feladjuk, akkor ez egyben a filozófia diszciplináris, vagyis „tudományos” művelésének feladásához vezet, s ezt a felismerést már a kötet nyitótanulmányában igen világosan megfogalmazza Király István, igaz, elsősorban nem eszmetörténeti, hanem egzisztenciafilozófiai argumentumokra alapozva.

Mint mondottam, az a tény, hogy a módszert tették meg a kötet tárgyává, a szerzők számára egy igen kényelmes pozíciót is biztosított, ugyanis ez valóban tekinthető adott esetben metaproblémának, így könnyen megtehették (vagy megtehették volna) a szerzők, hogy saját szűkebb diszciplínájuk szempontjából reflektáljanak a módszer kérdésére, vagyis, hogy a módszer problémája helyett egyszerűen módszertani problémákat vessenek fel, ezáltal „homályban hagyva” magát a filozófiai módszerproblémát. (Persze, más szempontból ezek a szövegek lehetnek nagyon is érdekesek.) Minthogy minden egyes diszciplínát (és nemcsak filozófiaidiszciplínát) módszere és tárgya definiál, minden diszciplínával kapcsolatosan és minden diszciplínában felvethetők módszertani problémák. És kétségtelen, hogy ez a tendencia jelen van ebben a kötetben is.

Másfelől viszont legalább ennyire igaz az is, hogy léteznek olyan kortárs filozófiai törekvések, amelyeknek kifejezetten problémájává vált a módszer kérdése, pontosan a filozófia tudományos jellegével való számvetés miatt, illetőleg azon igyekezetüknek köszönhetően, hogy a modernitás egyik vagy másik gondolkodási paradigmáját maguk mögött hagyják. (A radikálisabbak, mint Nietzsche vagy Heidegger, természetesen az összes létező gondolkodási paradigmát maguk mögött szerettek volna tudni.)

Mindenesetre ezekben a törekvésekben nem csupán metaproblémaként merült fel a módszer kérdése, s ha valamiért érdekes tematikailag ez a kötet, az pontosan az a tény, hogy ezek a törekvések jórészt képviseltetve vannak benne. A legkézenfekvőbb, a 20. századból ismert példát ilyen törekvésre persze a heideggeri egzisztenciafilozófia, illetőleg ezzel összefüggésben a hermeneutikai irányzat szolgáltatja, bizonyos szempontból tehátérthető, hogy a hermeneutikai szemléletű megközelítés dominálja a kötet tanulmányainak többségét. Szerencsére a kötet nem válik emiatt egyszempontúvá, főként, mert a hermeneutikai mellett ahogyan az ésszerűen elvárható a 20. századi filozófiai törekvések ismeretében – a logikai, fenomenológiai vagy egzisztenciafilozófiai megközelítéseknek is teret ad. Amit a magam részéről feltétlenül hiányolok belőle, az a tudományfilozófiai megközelítés.Veress Károly ugyan utal tanulmányában Feyerabend anarchista tudományelméletére, önálló tanulmányban azonban senki nem összegzi ennek az álláspontnak a tanulságait, noha bizonyára újabb és igencsak figyelemreméltó szemponttal bővítették volna a vizsgálódást.

Végezetül annyit mondanék még, hogy, bár egy ilyen kötet könnyen válhatott volna steril metodológiai és metafilozófiai értekezések gyűjteményévé, ez esetben ezt szerencsés módon sikerült elkerülni, s a tanulmányok nagyobb része valóban szempontot kínál a filozófiai módszerprobléma vizsgálatához, még akkor is, ha ezeknek a szempontoknak a természetéből fakadóan a tanulmányok rendre-szerre azzal a várható konklúzióval zárulnak, hogy módszer manapság nincs és nem is szükséges. Ezzel kapcsolatosan viszont az a véleményem, hogy, ha lett volna utószava a kötetnek, akkor annak ezen egybecsengő konklúzióknak az együttes tanulságára kellett volna összpontosítania, illetve – ami talán még fontosabb – ennek lehetséges következményeit feltárnia az emberi megismerés és létezés természetére és lehetőségeire nézve.

^* Elhangzott a tanulmánykötet bemutatóján.

Ugrás az oldal tetejére